Az 1848–1849-es szabadságharc leverését kegyetlen megtorlás követte. A közkatonák tömegeit büntetésből kényszerrel besorozták a császári seregbe, a magasabb rangú tisztek, tisztviselők és képviselők pedig hadbíróság elé kerültek. A tárgyalások sorrendjét a császári udvar által feltételezett „bűnösség” foka határozta meg.

1849. október 5-én reggel 7 órakor Aradon kihirdették a halálos ítéletet a fogságba esett katonai vezetőknek. Ezzel párhuzamosan Pesten is hivatalossá vált Magyarország első miniszterelnökének, gróf Batthyány Lajosnak a halálos ítélete, amelyet Haynau parancsára másnap végre kellett hajtani.

Az ítélethirdetést követően a tábornokokat visszakísérték a siralomházzá átalakított celláikba. A korabeli feljegyzések szerint délelőtt 10 órától lelkészek, családtagok és hűséges barátok látogatták meg őket egy utolsó búcsúra.

Damjanich Jánost és Vécsey Károlyt a feleségeik keresték fel. Láhner György szintén a hitvesétől búcsúzott, és ekkor ölelhette meg utoljára négyéves kislányát is. Schweidel Józsefet a fia látogatta meg, míg Török Ignácot és Dessewffy Arisztidet egy-egy katonatársuk és jó barátjuk kereste fel a cellában. Damjanich Jánosnál még maga a hóhér, Franz Bott is tiszteletét tette, akit a tábornok a visszaemlékezések szerint higgadtan egy szivarral is megkínált.

1849. október 6-án hajnalban Aradon kivégezték a szabadságharc 13 honvédtisztjét. A tábornokokat rangjuk és az ítélet neme szerint állították sorba.

Golyó által kivégezték: Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel Józsefet.

Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Knézich Károlyt, Láhner Györgyöt, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Török Ignácot és Vécsey Károlyt felakasztották.

Ugyanezen a napon Pesten Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét is kivégezték.

Akiknek a neve sokszor a feledés homályába vész

A megtorlás legelső aradi áldozata Ormai Norbert honvédezredes volt. Haynau szemében Ormai a „legfőbb bűnt” követte el: volt császári tisztként állt a magyar lázadók élére. Haynau rajta akart példát statuálni, hogy megmutassa, mi vár a többiekre.

1849. augusztus 22-én – éppen a 36. születésnapján – felakasztották az Arad melletti Csala-erdőben. Az aradi belvárosi Páduai Szent Antal-katedrális előcsarnokának falán ma egy kifejezetten neki is szentelt domborműves emlékhely található.

A megtorlások október 6-a után sem értek véget. Október 25-én kivégeztek Aradon egy tizenötödik vértanút is: Kazinczy Lajos ezredest, Kazinczy Ferenc legkisebb fiát, aki a vértanúk között a legfiatalabb volt. A mindössze 29 éves tisztet reggel hét órakor vitték a kivégzőosztag elé. Utolsó szavai ezek voltak: „Isten, ne hagyd el szerencsétlen hazámat!”

Lenkey János tábornokot a 16. aradi vértanúként tartjuk számon. Az ő kivégzése elmaradt, mivel a fogságban elmeállapota teljesen összeomlott. A vele való méltatlan bánásmód és a szigorú börtönkörülmények miatt egészsége rohamosan romlott, melynek következtében 1850. február 8-án elhunyt a várbörtönben. Bátyja, Lenkey Károly temette el őt az aradi temetőben.

Ludwig Hauk alezredes (Hauk Lajos) lett a „17. aradi vértanú”. Ő az egyetlen a mártírok közül, akinek nem ismerjük az arcképét. Kivégzésének idejére a korábbi aradi borzalmak híre már elborzasztotta az európai közvéleményt, ezért a diplomáciai nyomás hatására Bécsben javasolták a megtorlások mérséklését. Schwarzenberg miniszterelnök azt tanácsolta Haynaunak, hogy Haukot ítélje inkább 20 évi várfogságra. Haynau azonban hajthatatlan maradt a bosszúban: 1850. február 19-én Ludwig Hauk honvéd alezredest is felakasztatták Aradon.

1849. október 5-én bár a halál szólt, de az utókor emlékezete végül mégis az életet és a szabadságot tette halhatatlanná.